Június 4-e ma már nem csak a trianoni békediktátum évfordulója, hanem 2010 óta a nemzeti
összetartozás napja is. Mindkét dátum ugyanarra a történésre fókuszál, ám a nemzeti tragédiával
kapcsolatos trauma feldolgozása is jelentősen változott az utóbbi 13 évben.
Közismert tény, 1920. június 4-én pont került annak a folyamatnak a végére, amelyben
Magyarországot az ún. „győztes nagyhatalmak” feldarabolták, elvesztettük területünk kétharmadát, az ott élő lakosokkal együtt. Csehszlovákiához több mint 60 ezer négyzetkilométer került a történelmi Magyarországból, ennél többet csak Románia kapott. Az elveszített területek néhány részét Magyarország az 1938 és 1940-es bécsi döntésekkel visszakapta, ám a második világháború után, 1947-ben a párizsi békeszerződés ezeket a döntéseket érvénytelenítette.
2010-ben Magyarország Országgyűlése nem csak az ún . kettős állampolgárságról szóló törvényt
fogadta el, hanem június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Történt mindez egy
olyan Európában, ahol az utóbbi 33 évben (azaz az 1989-es rendszerváltozások óta) szinte
megduplázódott az országok száma, Magyarország államhatárai viszont gyakorlatilag változatlanok maradtak. Ami változott, az a magyar nemzet fogalmának törvényes keretek közé való iktatása, ugyanis az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
A felvidéki magyarság is ilyen körülmények között emlékezik Trianonra. Tesszük ezt különböző
rendezvényeken, amelyek az utóbbi években már hagyománnyá is váltak. Ide tartozik pl. Szarka
Tamás Kézfogás c. dalának közös éneklése (idén már ötödször, a közös táncolás lehetőségével is
kibővítve), ahogy nyilván szintén hagyománytartó szándékkal indult el a Komáromban „kicsúcsosodó” Összetartozás tánca néven megismert kezdeményezés is.
Természetesen ezernyi más módja is van a méltó emlékezésnek, mindenki választhat olyant, amilyen
számára megfelelő, akár úgyis, hogy csak a szívében gyújt meg egy jelképes mécsest.
„Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.”
(részlet Sajó Sándor 1919-ben írt Magyarnak lenni c. verséből)
összeállította: Oriskó Norbert
fotó: Oriskó Norbert
Comments